Aztán jött a telefon, hogy igaz-e? Nem hallottuk? Nahát!
Aztán telefon „haza”. Honnan tudjuk? Nem tudjuk. Nem akarom tudni. Mert persze nem is igaz. Hogy lehetne igaz?
Aztán az onnan neten elérhető „hírharsonák”. A bekészített nekrológok. Mert vannak ilyenek. Elfektetve a „nekrológfiókokban”. Mert vannak ilyenek is. Már ezt is tudom.
Aztán a kért és kéretlen megemlékezők. Istenem, mennyi szeretet. És mennyi utólagos. Képek, képek, képek. Miért kell mindenre emlékezni? Legkivált képekben. Elég lenne csak a fontosakra.
Aztán most, hogy egy ideje nem mész el az ablak előtt, tudom, hogy ez csak most van, mert majd hazajössz. Csak most hazamentél. Egy kicsit. Végül is, ez mindenkinek kijár. Neked is.
Aztán majd elmesélem, mert közben megjöttünk Belgiumból. Dehogy is mesélem el, hiszen azért mentem oda, hogy megmutathassam neked az Atlanti-falat. Végre a saját fotóimon. Az ezer éve, Virilio bunker archeologie-jében megbámult iszonyatos fantasztikumot, a Speer-féle arcnélküli építészetet. Amit úgy szeretsz. Ami úgy érdekelt és piszkált ezelőtt, mindig is. Na, most itt van, elhoztam Neked. De azért a könyv változatlanul alapkönyv marad. Ugye? Mint Comenius Orbis Pictusa.
Aztán arra a tavaszra gondoltam, amikor titokban vittünk rákgyógyszert Kós Károlynak. Életem első autójával. A Skoda százassal. Azzal a sárga szappantartó-szerűvel. Valahol távol kellett megállni, mert figyelték az autókat is. Felmásztunk a házhoz, az oda-vissza, oda-vissza rámpán. Ott ült Károly bátyánk, a cserépkályha mellett. Kockás házikabátban. Letolva minket, hogy mi csak ne panaszkodjunk. Na, el is hallgattunk.
Aztán arra gondoltam, hogy kimehetnénk hozzá megint. Biztosan jólesne neki. Na, majd erről is beszéljünk még. Csak el ne felejtsem. Nem lehet senkit magára hagyni. Ő meg végképp nem érdemli meg. Mennyit tett értünk. De nem csak ezért.
Aztán arra gondoltam, hogy háromszor is hívtál magadhoz. Dolgozni. Én meg a makacs vasutas-unoka mindannyiszor megtagadtam. A végén vagy fél évig nem fogadtad a köszönésem se. Na, persze arra sem emlékszem, hogy ez miként tört meg. Jut eszembe, ha újra itthon leszel, mehetek kicsit dolgozni Hozzád? Nálunk úgy sincs munka.
Aztán még arról is kell beszélnünk, miért mondtad azt egyszer „a Kampisnak”, meg nekem, hogy ne hagyjunk magadra? Mert én úgy tudom, hogy mi sosem is akartunk, legfeljebb nem bírtuk a tempót. Meg néha nem is értettük.
Aztán most, legutóbb, mikor valamiért nem voltál ott, Miklós Rólad beszélt. Fantasztikus volt. És sok mindent megértettem. Pontosabban lehet, hogy azóta másként értek.
Aztán, látod, a pápáról se sokat meséltél. Jut eszembe, a neki vitt könyvedből vittünk mi is mindenfelé. Belgiumba is. Azt láttam, hogy nem értik. Na, nem a magyar nyelvű volta miatt, hanem azt nem, amit látnak. Hogyan képes minderre valaki? Miért teszi? Hogyan tudja végbevinni, amit már végbevitt? Erőszakos leszek. Majd faggatlak. Ha hagyod. Á, úgyse hagyod. Az nem Te lennél.
Aztán ez a felső-krisztinavárosi templom. Ez nem hagy nyugodni. Persze Téged se, mert ezt aztán tényleg meg kell csinálni. De hát annyi a segíteni akaró. Nekik se mindegy. Csak ezt most gyorsan kéne. El kell kezdeni. Hogy mikor fejezik be, az meg talán mindegy is. Csak épüljön, mint Gaudié. Az sincs kész. De kész lesz. S, a felszentelésen ott lesz a Mester is. Hisz’ mennyire várta. Az lesz csak a vidám nap. Talán még valami díjat is kap. De nem. A díjakat nem erre, és nem ilyenkor osztják. A díj – hisz már annyid van – nem lesz egyéb, nem lehet egyéb, mint maga a templomod. De ígérd meg, ha kész lesz, a felszentelésre Te is eljössz. Mi ott leszünk és várunk.
Aztán a végén majd, kifáradva a naptól, hazamegyünk mindannyian. Ahogy Te is tetted most. Egy kicsit megnyugodni. Csak hát még annyi az adósságunk.
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
