Dr. Vámossy Ferenc szakmai és tudományos pályaképe
Vámossy Ferenc (Szeged, 1930 – Budapest, 2020) okleveles építészmérnök (Budapesti Műszaki Egyetem, 1952), filozófia szakos előadó (ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1968), egyetemi műszaki doktor (BME, 1965), a műszaki tudomány kandidátusa (1984), a Magyar Tudományos Akadémia doktora (1998), a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszék és a Magyar Iparművészeti Főiskola Elméleti Intézete egyetemi tanára.
Pályakezdése idején, 1952–57 között építész és statikus tervezői gyakorlatot szerzett. Építészeti és szerkezettervezői érdeklődését kutató és oktató munkája mellett is megőrizve a későbbiekben is számos sikeres építészeti tervpályázaton vett részt, és egyetemi megbízások keretében építészeti és szerkezettervezői – jórészt műemléki – feladatokat is teljesített.
Tudományos pályáját 1957-ben Major Máté Építészettörténeti Tanszékén tudományos munkatársként kezdte a legújabb kori építészet és építészetelmélet akadémiai kutatójaként. A jogutód intézetben 1974-től egyetemi állományba helyezik, 1978-tól tudományos főmunkatárs, 1986-tól oktatói státusba kerül, docens, az Építészetelméleti osztály vezetője. 1989-től egyetemi tanár. 1989–95 között a BME Építészmérnöki Kar tudományos dékánhelyettese, 1993-tól az Építészettudományi program vezetője. 1963-tól a Magyar Iparművészeti Főiskolán is oktat, ahol 1971-től egyetemi docens, majd 1993-tól egyetemi tanári kinevezését a főiskolára is kiterjesztik.
Oktató és kutató munkája mellett széleskörű szerkesztői, kritikai, ismeretterjesztő és szakmai közéleti tevékenységet folytatott. Mintegy négyszáz szakcikket, tanulmányt, építészeti és művészeti írást publikált. Az MTA Műszaki Osztályának lapját, az Építés-Építészettudományt (illetve annak jogelődjét) hatvan évig szerkesztette.
Kutatói és szerkesztői munkásság
Hat évtizedes kutatói tevékenysége történeti vonatkozásban a kortárs egyetemes és magyar építészet problémaköreire, elméleti területen építészetelméleti és esztétikai, illetve építészetkritikai és társművészeti témakörökre terjedt ki. A számos publikált résztanulmány mellett e témakörökben új tudományos eredményeket összefoglaló olyan művek is születtek, amelyek bár kéziratban maradtak, az egyetemi oktatásban és posztgraduális képzésben, illetve más közlésekben jórészt hasznosultak.
A kutatási eredményeit összefoglaló legfontosabb, könyv jellegű összegezések:
Korunk építészete. Gondolat Kiadó, 1973. Szövege 1972-ben akadémiai pályázaton jutalmat nyert. 1974-ben az év legszebb könyve. 1975-ben nívódíjas.
Építészet és nemzeti fejlődés tanulmánysorozat (nyolc fejezet) az UIA 1978. évi XIII. mexikói kongresszusára. In: A Magyar Építőművészek Szövetsége Elméleti Közleményei, 2. kötet. MÉSZ. 1979 (A kongresszus dokumentumai között két tanulmány jelent meg angolul).
Az építészeti kritika és értékelés elméleti problémái. 1983. MTA. Kandidátusi disszertáció. Kézirat. 197 oldal.
Az építészet hatékonyabb érvényesítésének problémái a társadalmi alkotófolyamatokban. A Ts-2/2 A terület és településfejlesztés, az épített környezet és a társadalom kölcsönhatásai című alprogram keretében készült. Az OKKFT Ts-2/2 Program Iroda 7. számú kiadványa, 1989. 1–105. oldal. (Nagyobb háttértanulmány publikált része).
Magyar építészet. 1945–1989. Lektorált és elfogadott kézirat a Magyar Művészet /Művészettörténeti Kézikönyv/ 8. kötetéhez. Az MTA Művészettörténeti Kutató Csoport által szerkesztett kötet munkái 1990-ben megszakadtak.
Vámossy Ferenc: A 20. század magyar építészete 1. – Örökségünk értékei, válságos évtizedek 1902–1956. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2016.
Vámossy Ferenc: A 20. század magyar építészete 2. – Közelmúltunk és az ezredforduló 1902–2002: építészeti kultúránk és a modernizáció kísérletei. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2017.
Műveinek nagyobb, tudományos értékű hányada könyvrészként vagy szakfolyóiratokban, nemzetközi és hazai kongresszusok kiadványaiban jelent meg. Publikációinak mintegy harmada az építészeti kultúra terjesztése érdekében vállalt ismeretterjesztő írás vagy társművészeti témák elemzése. 1968-tól számos mérnöktovábbképző és szabadegyetemi tanfolyam, hazai és külföldi konferencia előadójaként is publikálta kutatási eredményeit. Újabb kutatásaiban a kortárs magyar építészet regionális változásaival és a modernizáció egyetemes és hazai problémáival foglalkozott.
Tudományos munkásságának alapvető alkotórésze szerkesztői tevékenysége. 1958-tól technikai szerkesztője az MTA Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények című folyóiratnak, majd 1969-től utódjának, az Építés-Építészettudománynak. 1986-tól a lap szerkesztőbizottságának is tagja, és az Akadémiai Kiadó Architektúra című sorozatának szerkesztője. 1973–77 között részt vett a Művészet szerkesztőbizottságában. 1986–96 között a Magyar Építőművészet szerkesztőbizottságának elnöke. A Magyar Építőművészek Szövetsége elméleti-kritikai tevékenységének fejlesztése érdekében társadalmi munkaként két sorozatot indít: 1970–73 között és 1978–82-ben összesen hét elméleti kötet jelent meg. Több szakmai konferenciaanyagnak, lexikonrésznek és más kiadványnak szakszerkesztője, számos szakkönyv lektora volt.
Oktatói munkásság
Az építészképzésben 1949-től, hallgató korától vesz részt. Csonka Pál és Pelikán József tanítványaként előbb mint demonstrátor, majd 1952–57 között mint külső gyakorlatvezető az ötvenes évek nagy létszámú évfolyamainak szerkezetoktatása során szerez pedagógiai gyakorlatot.
1963-tól oktatói munkája kutatási területéhez kapcsolódik. A Magyar Iparművészeti Főiskola iparművész nemzedékeinek tanára, A XX. század építészete nevű tárgyat, majd ennek későbbi tantárgyi változatait adja teljes évfolyamoknak elő. 1986-ig szaktörténeti, szerkezeti és urbanisztikai tárgyak előadásával a MIF Építészeti tanszék szakoktatásában is részt vállal. Oktatómunkáját az Iparművészeti Főiskolán több alkalommal elismerik (Az oktatásügy kiváló dolgozója, 1968, Szocialista Kultúráért, két alkalommal, 1982, 1986, Apáczai Csere János-díj, 1994). 1997-ben a Magyar Akkreditációs Bizottságba a Művészeti Egyetemek Rektori Széke jelöli.
A Műegyetemen 1966-tól Major Máté megbízásából tíz éven át tartotta meg a Kortárs építészet előadásait. 1975-től építészetelméleti, -történeti és esztétikai választható tárgyakat ad elő, majd 1986-tól ismét oktatja a főtárgyat is. Később a Kortárs építészet mellett a Kortárs magyar építészet, a Bevezetés az építészetelméletbe tárgyak előadója és a Tartószerkezetek esztétikája tantárgy társelőadója. Más intézményekbe is átoktatott (ELTE Természettudományi Kar, Technika Szak, 1985–89). 1966–86 között a graduális képzés mellett jelentős ismeretterjesztő tevékenysége is – e húsz év alatt mintegy négyszáz előadást tartott.
A posztgraduális képzés terén végzett tevékenység
1968–1996 között a Mérnöktovábbképző Intézet keretében tizenhét, többségükben nagy szakmai érdeklődéssel kísért tanfolyamot vezetett. Több alkalommal vett részt más továbbképző intézetek és fórumok munkájában is.
Ezek között legfontosabb 1971–74-ben – dr. Szendrői Jenő meghívására – a Magyar Építőművészek Szövetsége és a Mérnöktovábbképző Intézet által indított kurzus volt. A MÉSZ Fiatal Építészek Köre (Mesteriskola) I. és II. ciklusának tanulmányi vezetőjeként a korszak szellemi irányítóit, akadémikusokat, kutatókat, a tervgazdaság reformer vezetőit sikerült a szakma legtehetségesebb fiataljainak képzésébe bevonni. Bár a szemléletformáló – a rendszerszemlélettől a gazdasági reform tényezőin át a településszociológiáig széles kitekintést nyújtó, a kapcsolódó szaktudományokat magas szinten bemutató – képzés további lehetőségét 1974-ben a reformellenes hullám elfojtotta, e két ciklus hallgatóinak nagy többsége a későbbi időszakban kiemelkedően jelentős építésznek bizonyult.
E képzés tematikus és módszertani tanulságai és az 1985–90 között, a Mérnöktovábbképző Intézet keretében szervezett Építészeti alkotóműhelyeink sorozat vezetésének személyes tapasztalatai segítették mint kari felelőst – a Kari Tanács és vezetés egyetértésével – 1992-ben a Műegyetemen, s így az Építészmérnöki Karon is kísérletként megindított doktoranduszi képzés megszervezésében, majd a kettős, Építés-, illetve Építészettudományi PhD-program előkészítésében és megvalósításában. Ez tette egyúttal lehetővé 1994-ben a kari DLA-pályázat előkészítését, és ezzel a műegyetemi építészmérnök-képzésben a művészeti értékű és jellegű mesterképzés megteremtését. A több mint százéves műegyetemi építészképzésben ezzel természetes egyensúly alakult ki a műszaki, mérnöki képességeket és a téralakító, művészi képességeket fejlesztő oldal lehetőségei között. Az építészmérnök képzés azzal, hogy elnyerte alkotóművészeti jellegének állami elismerését is, alkalmassá vált nemcsak szakirányának posztgraduális kiteljesítésére, hanem az európai integráció szakmai feltételeinek maradéktalan teljesítésére is.
A doktori iskolák programalakító és szervezési tevékenysége mellett az elméleti oktatásban (a PhD- és DLA-képzésben Építészetelmélet, Alkotáselmélet és Építészeti kritika és értelmezés tárgyak előadásával), illetve témavezetőként is részt vett.
Ösztöndíjas képzés után három tanítványa nyert kandidátusi címet. Az ELTE doktori képzésében művészettörténész hallgatók témavezetője. Tudományos oktatói-szervezői tevékenységéért a Soproni Egyetem 1997-ben Pro Universitate Soproniensis éremmel tüntette ki. A továbbképzés e különböző területein végzett elmúlt évtizedbeli tevékenysége – iskolaszervező és témavezetői, illetve oktató munkája – érdemben hozzájárulta a képzési szint hazai fejlesztéséhez.
Közéleti tevékenység
A Magyar Építőművészek Szövetségének 1953-tól tagja, ettől kezdve közéleti tevékenysége szorosan a MÉSZ-hez fűződik. 1971–74 között, majd 1978-tól a vezetőség tagja. 1978–89 között az Elméleti-Kritikai Bizottság vezetője, majd az intézményrendszer korszerűsítésében vesz részt, a Magyar Építészek Kamarája és Szövetsége elnökhelyettese és a Magyar Építész Alapítvány Kuratóriumának első elnöke (1991–94). Elméleti tanulmányaival 1970 óta az UIA nemzetközi kongresszusain, más nemzetközi konferenciákon előadóként személyesen is építészeti kultúránkat képviseli. Munkájáért három ízben kapta meg a MÉSZ Ybl Miklós emlékérmét (1972, 1982, 1990).
1958-tól a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat előadója, két évtizeden át választmányi tagja (TIT József Attila Szabadegyetem emlékplakett, 1979, TIT Aranykoszorús jelvény, 1982). 1985-től tagja az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottságának, ezt megelőzően 1978-tól két cikluson át e bizottság Elméleti Albizottságának és az MTA Vizuális Kultúra Kutató Munkabizottságnak; 1989–97 között tagja a Kossuth- és Széchenyi-díj szakmai albizottságának.
Feladatai, tagságai
Tagja volt a Magyar Akkreditációs Bizottságnak, elnöke a Művészetelméleti és Mesterképzési Szakbizottságnak. A Magyar Ösztöndíj Bizottság Művészeti Szakkollégiumának elnöki tisztégét is betöltötte. A BME Építészmérnöki Kar Habilitációs és Doktori Bizottságának elnökhelyettese volt. Tagja volt a Hungarológiai Tanácsnak, valamint a Domus Hungarica Kuratóriumának.
Legmagasabb kitüntetései
Ybl Miklós-díj (1984)
„az építészeti kultúra terjesztése és fejlesztése terén végzett tevékenységéért és építészetelméleti tudományos munkásságáért”
Apáczai Csere János-díj (1994)
(a Magyar Iparművészeti Főiskola felterjesztése alapján)
Széchenyi-díj (1999)
Csonka Pál-emlékérem (2001)
Rados Jenő-emlékérem (2008)
Szent-Györgyi Albert-díj (2011)
Média Építészeti Díja (2018)
Pro Architectura díj (2018)
Magyar Érdemrend középkeresztje (2018)
„a magyar építészeti kultúra érdekében több mint hat évtizedig végzett szerteágazó kutatói, publikációs, szerkesztői és oktatói tevékenységének elismeréséért”
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
