A „szakma fair play-díjaként” ismert Kotsis Iván-érem 2016-os díjátadó ünnepségén készült képekkel emlékezünk a ma búcsúztatott Nagy Tamás építészre.
Ybl Miklós-díjas, Csonka Pál-díjas, Príma-díjas, Kotsis Iván-díjas építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetének Professzora, tíz éven keresztül az Építész Tanszék vezetője, a rendszerváltás utáni magyar építészet kiemelkedő alkotója, építészgenerációk energikus és karizmatikus tanító építésze, életének 70-dik évében váratlan hirtelenséggel eltávozott a földi létből.
Így ért minket a hír, a döbbenettől és a megrendültségtől napokig, hetekig nem tudtunk felocsúdni…
A szerény körülmények közt Csornán nevelkedő fiatalember olthatatlanul szomjazta a világ megismerését és megértését, így útja középiskolás korszakában Győrbe, egyetemistaként Budapestre, majd ifjú építészként Európa sok országába, később az óceánon túlra, New Yorkba vezette. Az építészet vernakuláris alapjaitól a magasművészetek legabsztraktabb formáiig ívelt az a spektrum, amiben tájékozódott. Szerette hazáját, mélyen értette a magyar nép kultúráját, de közben látta más népek értékeit is. Ily módon gondolkodásában lokális és globális értékek egyaránt ötvöződtek, vagy talán pontosabb azt mondani, hogy regionális és univerzális értékekre egyaránt fogékony volt.
Utazásai során így sokféle, de mégis egyirányba mutató megfigyeléseket tett, melyek sokszor reveláló erővel hatottak későbbi építőművészi tevékenységére: a magyar paraszti építészet háttérépítményei, pajták, csűrök, górék, az erdélyi kerített templomok, a gyimesi tájhasználat csodás jelensége, a portugál fennsík gránit gabonatároló építményei, a modern építészet úgynevezett “másik” vonala, Lewerenz, vagy épp Szelle Kálmán épületei, az amerikai shékerek puritán épületei és tárgyai, vagy épp a new york-i magasházak jellegzetes víztartályai, de éppígy természeti vagy mesterséges formák megfigyelése is segítette koncepcióit, legyen az madártoll, szőlőszem, vagy szent ostya.
Érdeklődése a filmművészetre és a képzőművészetre is kiterjedt, utóbbiban szeretett felesége, Lovas Ilona textil- és képzőművész is nagy mértékben segítette.
Közben elmélyülten foglalkozik a zenével, először a hetvenes évek rockzenéje, később a jazz, majd Bach, Ligeti, Bartók…, a legnagyobb szerelem Bartók Béla, akinek élete és művészete példaként állt Tamás előtt. A népi hagyományok megismerése és megértése, a saját alkotótevékenységben inspirációs forrásként való felhasználása hogyan tud a legmagasabb színtű kortárs művek megszületéséig jutni?
Bartók iránti szeretete segítette Steven Hall amerikai építésszel kialakuló barátságát is, amikor előszőr látogatta meg new york-i irodájában az akkor még nem világsztár amerikai kiválóságot, az irodában Bartók zenéje szólt, kiderült, hogy a későbbi barátnak is kedvenc szerzője.
Tamást Makovecz Imréhez is bizalmas kapcsolat fűzte, a tehetséges ifjú építész színvonalas szellemi partnernek és hasznos segítőtársnak bizonyult a mester számára, akinek szellemi ereje, szabad gondolkodása sokáig imponált számára, így a rendszerváltás táján Amerikából hazatérő egyre inkább kibontakozó fiatal építész egy évet a Makonában dolgozott.
Ekkoriban Nagy Tamást már alapvetően foglalkoztatja a tégla mint építőanyag, aminek sajátos, alternatívnak tekinthető hagyománya van a II. világháború utáni magyar építészetben. Ezzel Tamás deklaráltan közösséget vállal olyan mesterekkel, mint Szrogh György, Jurcsik Károly vagy Jánossy György, akik talán nem véletlenül a 70-es években a Magyar Iparművészeti Főiskola meghatározó építésztanárai voltak. Saját kortársai közül pedig Turányi Gáborral, Ferencz Istvánnal, Reimholz Péterrel alakul szorosra - a tégla, mint kitüntetett építőanyag szeretetére is kiterjedő - szellemi kapcsolata, akikkel később a 2000-es években az Iparművészeti Egyetemen már ők alkotják az új “nagy generációt”.
Az igazán fontos építőanyag azonban mégsem a tégla lesz Nagy Tamás építészetében - bár sokan ezt látják - hanem a fény! A fény, amivel különösen a templomaiban kiemelt figyelemmel foglalkozott. Már első temploma, a dunaújvárosi evangélikus templom is ezt mutatja. Pedig ott dominál a tégla, a fa, az ősi geometrikus alapformák, és vernakuláris eredetű szerkezetek, a védelem újrafogalmazott értékei, a magas mesterségbeli tudásról tanúskodó míves részletek, mégis ami mindezeknél fontosabb, a fény kezelése, ami döntően járul hozzá a templom hangulatához, érzelmi hatásához.
Később növekvő tudatossággal figyel erre Tamás, és tanításai során is gyakran figyelmeztet a fény mint építőanyag fontosságára, legutóbb a HÁZ+MESTEREK interjúsorozatban beszélt erről szépen és plasztikusan. A fényről, ami legalapvetőbb hétköznapi szükségletünk, ami a legtöbb kultúrában az élet forrását, a tisztát, az istenit jelenti, aminek ezer arca van, de mindegyik izgalmas, nélkülözhetetlen és megunhatatlan.
Nagy Tamás életműve olyan tiszta ívet rajzol, mintha magától értetődő lenne, hogy ez másként nem is lehetséges. Pedig sok-sok munka, küzdelem van minden egyes épülete mögött. Egyik fő gondja az oktatói pályája során az, hogy hogyan lehet ezt a tudást átadni a tanítványainak úgy, hogy azok megértsék, hogy milyen sokat kíván művelőitől ez az ősi hívatás, de ne rettenjenek meg tőle. “Ez egy nagyon kemény terep… amiért érdemes küzdeni…” mondja egy interjúban. Majd így folytatja: “…áldozatokat kell hozni, mondjuk az ember beáldozza az életét…, mert körülbelül erről van szó…” Mindezt a hívatás gyakorlásáért, az alkotó öröméért, de végső soron az emberek, az emberi közösségek érdekéért.
Nagy Tamás Mesterré vált, generációk tanító építészévé. Ezt a kifejezést különösen szerette: tanító építész. Így élt, ennek szellemében, abban a hitben hogy a szellemileg önálló gondolkozás elkerülhetetlen, anélkül nem jöhet létre értékes mű, bármennyit is követel ez az attitűd. “Korlátok közt szabadon élni”, ezt kell megmutatnia a mesternek. Hitt benne, hogy ebben a műfajban, az építészetben 20-30-40 év tapasztalat felhalmozására, megélésére van szükség, csak akkor lehet a következő generációkat hitelesen tanítani, ha a tehetség és az elkötelezettség mellé ezt is hozzá tudja tenni a “tanító építész”.
Nagy Tamásra kezdő építész koromtól figyeltem, generációja kiemelkedő képviselőjeként már fiatalon is számontartott építésznek számított, nekem egyik példaképem volt. Később személyesen is megismerkedtünk, én akkoriban az Iparművészeti hallgatója voltam, ő akkor került kapcsolatba vele. Jó tíz évvel később mikor én doktoriskolás lettem, meghívott maga mellé oktatni. Akkor a mentorommá vált.
Személyes odaadása lenyűgöző volt, minden alkalom élmény, nemcsak a hallgatóknak, de nekem is. Amikor tanszékvezető lett, az elsősöket választotta, és sokáig őket tanította, azt tartotta, hogy az indítás a legfontosabb, az alapértékek megmutatása, az első építészeti élmények megadása. A “learning by doing” elv szellemében alapvetően megreformálta és élmény alapra helyezte az elsősök tervezés-oktatását.
Később teljeskörűen bevont az oktatásba, majd beavatott a vezetői feladatokba. Ekkoriban sokat beszélgettünk, sokmindent elmesélt az életéből. Ekkortól már barátok voltunk.
Alkotói módszeréről nagyszerű könyvet készített, melyet néhány évvel ezelőtt vehettünk először a kezünkbe. Abban Tamás megmutatta, hogy neki mi igazán fontos az alkotás során, hogyan, milyen inspirációkból születnek művei. Házai, könyve, filmjei, tanítási elvei és módszerei velünk maradnak, mint ahogy tanítványaiban gondolkodásmódjának hatásai is tovább élnek.
Nagy Tamástól búcsúzunk, de emlékét szívünkben megőrizzük, szellemi hagyatékát ápoljuk.
A MOME Építészeti Intézetének közössége nevében Kovács Csaba építész, az Építészeti Intézet Igazgatója
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
