Idemenekültem a képeimhez. Most hallottam, ahogy hazaértem. Márta mondta, hogy elmentél.
Nem akarta mondani, amíg úton voltam. Mert kímélt. Neki ne higgyek? A feleségemnek? Te miért nem kíméltél? De nem. Ez most nem fontos. Ezt nem lett volna szabad. Ezt nem lehet elhinni. Ezt nem lehet kibírni. Már Te is? Nem volt nekem elég Makovecz? Nem volt elég Gerle János? Akkor most még Te is? Hogy van ez? Most hová tülekedtek? Hát nem megbeszéltük ott a Tészta házában, hogy majd a nyáron végre leülünk és megiszunk egy üveg bort, amikor is megint beszélgetünk. Úgy egymásnak, ahogy ezt tettük már ezer év óta. Még a Bercsényiben kezdve. A szomszéd szobából. Mentünk ásatásra Jászdózsára a Kápolna-halomra. Mentünk Székre Icsányhoz. Mentünk Kolozsvárra Kallóshoz. De közben felmentünk Károly bácsihoz is a Házsongárdra. Igaz, amíg élt, Imrével mentünk hozzá. Egy icipicit segíteni a rengeteg segítségért. Amit a léte jelentett. Vittünk gyógyszert Svájcból a rákjára. Azt is későn. Mert „Mi mindig mindenről elkésünk”. A városon kívül „elszállásolva”, a kempingben. Ott ültünk a faház előtt. Vettünk egy üveg Camparit, mert ott akkor az volt. Csak az volt. Talán még vizet se kaptunk hozzá. Tudod mit? Most mindenki úgy gondolja, de legalább is úgy érzi, hogy a legjobb barátja voltál. Mert mindenkihez jó voltál. Kedvesen meggyőző. Figyelmesen irányító. Türelmesen szemlélő. Aki mindig ott volt, ahol kellett. És nem gyötörtél hosszan a lustaságunkért, a lustaságomért. Mert amikor együtt kellett volna lenni ott a Bem rakparton, a legutolsón, ami így már azzá lett, azt mondtam, hogy fáradt vagyok. Igaz is volt, csak most már annak semmi értelme. Már jelentése sincs. Na persze, akkor se lenne könnyebb most, ha akkor, ott együtt vagyunk. Semmivel se lenne könnyebb. De mit ér már ez itt? És arról is volt szó, hogy egyszer majd megint elmegyünk Gyulára. Amit úgy szerettél. Ahol úgy szerettek. Ahol „deklaráltan” példaképpé lettél. Most ők is mihez kezdenek? Béres Pista, akinek a Téglással húztátok. Barát Utcai Bál sincs már. Talán nem is baj. Pedig két éve itt is játszottál nekünk. Istenem, de szép is volt. És most csend van. Makacs csend. Míg majd valakik, mint Imre temetésén elkezdik húzni azt a lélekemelő, meggyötrő, szörnyedelmesen gyönyörű, vállrázkódtató keservest. Csak, most már nélküled. Mert neked húzzák. Neked Béla. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettelek. Áldjon meg az Isten!
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
