2021.05.21

Megnyílt a FRISS STRUKTÚRÁK Kortárs művészet Rátfai Attila gyűjteményéből kiállítás a Magyar Építőművészek Szövetsége székháza Kós Károly termében.

Nagyon öröm volt számunkra, hogy ismét élettel és művészettel telt meg a terem.

Kalmár László építész kiváló megnyitóbeszéde így hangzott:

 "Az élet kicsit olyan, mint a Duna: a fősodor szennyes, gyors, mindent visz.

A meder többnyire mesterséges partfalakkal határolt, de néhol még természetes, mint a Rómain.

A nagy folyó mellett pedig ott a felszín alatti rejtett vízbázis - az alkotóművészet. Onnan nyerjük az ivóvizet, ami még eléggé hasonlít a tiszta forrásra (gondolhatunk mondjuk Esterházy Duna-forrására is). És nem kell elmennünk addig, a Római itt van a szomszédban.

Kiemelném még, hogy a lassabb folyású szakaszokon (például a Szigetközben) a hagyományos fokgazdálkodásnak megfelelően, gyönyörűen, kanyargósan vezet a Duna.

A fok az a szűkület, ami megnyitja az utat a víz előtt, az ártér szélesebb és alacsonyabb részei felé, így az árteret időszakos vízbőségnél vízzel tölti fel, halászat, természetes ívóhelyek, halbölcsők és más haszonvételek (pl. legelő, ártéri gyümölcsös stb. öntözése) érdekében, illetve, mely innen a stagnáló vizeket visszavezeti apadáskor a folyó medrébe és így az árteret ismét felszabadítja. Eszerint tehát a fokok az ártér gazdasági hasznosítása érdekében kialakított vízfolyások, melyek a vizet két irányba vezetik; áradáskor az ártér mélye, apadáskor a folyó medre felé. Az így kialakított vízrendszer sajátossága, hogy egységes rendszerbe kapcsolja az ártér valamennyi álló és folyó vizét. A rendszer lényeges jellemzője az alulról töltés.

Az élővilág (az alkotóművészet) meghálálja az ilyen ártéri gazdálkodást. Ellenben az épített meder egyenesen meghúzott, gazdaságilag kedvezőbb környezetével, ahol a természet (a képzőművészet) rendje megváltozik.

Az ember felismerve a fokok természetes funkcióját, igyekszik a maga céljainak megfelelően kicsit alakítani a folyót.

Szerintem ez a kicsi: a képzőművészet lényege, vagy inkább esélye. Az apró különbözőségei ugyanannak az ismeretlennek, melyet mindannyian keresünk.

A képzőművészet, mint a rejtett ivóvíz tartalék metaforája és a képzőművészet, mint valóság - találkoznak Rátfai Attila Római parti házában. Nem az ünnepnapok részei, hanem a hétköznapoké. Úgy érzem erre törekszenek a mai múzeumok és a képzőművészek egyaránt.

Itt most jó lenne mutatni egy képet arról a belső térről, de a jelenlévők közül talán néhányan ismerik. Mint tervező büszke vagyok rá, mindenesetre a most kifejtett gondolataimat jól illusztrálná. Meg tudnánk vitatni a következőket:

Hogy milyen különös megfigyelni a képek egymáshoz való viszonyát ebben a sűrűségben is, de legalább ilyen fontos megfigyelni őket természetes élőhelyükön: Attila házában. Az a hétköznapi elrendezés számomra érdekes kérdést vet fel: jobbak-e külön-külön mint együtt? Az én hangsúlyozottan laikus válaszom az, hogy együtt jobbak.

De vajon miért? Kisebb a felelősség egy-egy alkotáson? Kisebbnek tűnik a művészi ego? Vagy pont a hétköznapok nagyszerűsége amit mindez sugall, és amiért nekem tetszik?

Vagy azért, mert olyanok ezek a képek, mint a legutóbbi írásom, egy rejtőző könyvecske lapjainak szélén. 1-2 szó. Nem ordít, hogy össze kéne olvasni őket, keveseknek szól, de ezzel meg kell elégednünk. Nekik is, nektek is, nekem is."

Kalmár László
építész

Utolsó módosítás: 2021.05.21 06:09