2019.10.07

Emléktábla avatása

Borvendég Béla, a MÉSZ örökös tiszteletbeli elnökének emléktábla avatása
Szeged Oskola u. 14

Tisztelt jelenlévők!
Kedves kollégák, barátaim!

Mindenekelőtt hálás köszönetet mondok Vesmás Péter barátomnak, azért a megtiszteltetésért, hogy kedves unszolására szerény személyemet kérte fel Borvendég Béla emléktáblájának felavatására. Kérem, ne várják tőlem, hogy Borvendég Béni emléktáblájánál bármit is kiemeljek gazdag és sokoldalú életművéből. Önök itt Szegeden nálam sokkal jobban ismerik az ő házait, munkáit. Közeli ismeretségben, barátságban sem voltunk, de mint egykori elődöm a Magyar Építőművészek Szövetsége élén keveset mégis tudok róla: Kitűnő és sokoldalú építész volt, hihetetlen kulturáltsággal és intelligenciával megáldott européer. Számos cikk és építész-publicisztika szerzője, amelyben őszintén és olykor szókimondóan fogalmazta meg a rendszerváltás óta lezajlott társadalmi folyamatok összefüggéseit, kritikáját, melyek nem csak remek és olvasmányos szakmai írások, de a múltból a jelenbe, illetve a jövőbe vezető intelligens építészet kiváló megfogalmazásai is.
1931. október 6-án született Szegeden, de csak azért mert szülei számára akkora esemény volt az első gyermek születése, hogy ezt nem akarták másra bízni, mint a kor híres szegedi szülész professzorára, Batiszfalvi professzor úrra. Csak később tudta meg, hogy történetesen Le Corbusier is ugyan ezen a napon született, amit aztán mindig huncutul hozzá tett életrajzához, mert valahogy úgy érezte jó hírét kelti.
1950-ben lépte át először a Műegyetem Budafoki úti kapuját. Ahogy visszaemlékezett rá, szíve a torkában dobogott, több okból is. Értelmiségi származású -azaz rossz káder- lévén már azt is csodának tekintette, hogy idáig eljutott és ráadásul az építész karra vették fel, ahová tényleg jelentkezett. Másrészt már akkor kerülgette valamilyen ellenérzés, ami később tudatosult és hamarosan ki is kristályosodott benne, s ami nem volt más, mint a szocialista realista stílus mélységes megvetése. Ő ugyanis nem egyszerűen építész, hanem modern építész akart lenni. Ahhoz hasonló házakat szeretett volna tervezni, mint például az Árpád Gimnázium, ahová járt, a Budaörsi Repülőtér fogadóépülete, az Anyag- és Árhivatal irodaháza, a Ferihegyi Repülőtér épületegyüttese, vagy az új Honvédelmi Minisztérium tömbje, no meg különösen a Városmajori templom és néhány új villa a Pasaréten.
Az egyetemen olyan emberi és szakmai óriások tanításait hallgathatta és láthatta példájukat, mint Kotsis Iván, Csonka Pál, Weichinger Károly, Pogány Frigyes, Kiss Tibor vagy Rados Jenő professzorok, hogy csak néhányukat említsem. Érdeklődésének fókuszában a lakóépülettervezés került, amit a Reischl tanszéken lehetett tanulni. De a Lakóépülettervezési Tanszéken még a falak is annak az erős és hihetetlenül korszerűen gondolkodó Kotsis professzornak a szellemét sugározták, akit a kommunisták éppen akkoriban tettek lapátra. A másik nagy tanára Csonka professzor volt, akinek az embersége és kisugárzó ereje, mint emberi példaképp mindig is előtte állt. Ma már tudjuk, hogy az akkoriban általa élenjárónak tekintett építészet bizonyos értelemben véve már inkább utóvéd volt. Legalábbis abban az értelemben, hogy az építészeti alkotásoktól akkor még elvárták, hogy legyenek egyediek, kapcsolódjanak valamilyen koherens kultúrához, éljenek a korszerű technika lehetőségeivel és legyenek köszönő viszonyban táji, természeti környezettel. Mert az igazi építészet mégis csak olyan — ezt tartanám igazán organikusnak — ami a környezetéből nő ki. A környezetbe persze beleértve nem csak a klímát, nem csak az éghajlatot, hanem a kultúrát, az egyetemes kultúrát is. Borvendég Béni a kultúra fogalmát mindig a kultusz szóból származtatta. Ebben az esetben a szubkultúra szerinte az, ami eme mérce alatt volna. Vagyis: a torz, a selejt.
Ha pedig egy nemzetnek van kultúrája, ami az egyetemes kultúra szerves része, akkor ennek valahol az építészetben is meg kell jelennie.
És hogy mi a magyar építészet, ami az egyetemes kultúra szerves része, arról Borbeni — ahogy írói álnevén aláírta cikkeit— a következőképp fogalmazott:
„A magyar építészetben volt magyar- román, magyar-gótika, magyar-reneszánsz, magyar-barokk, vagy magyar-klasszicizmus, mégpedig úgy, hogy felismerhetően az volt. De ezek az épületek valójában mind európai építészeti alkotások voltak. Ha valaki arra kíváncsi, hogy igazándiból a magyar építészet micsoda, akkor azt mondom, hogy az európai építészet egy sajátos akcentusa. Egy jó magyar ház olyan, mint egy jó európai, de valamit át tud menteni, valamit mindig hozzá tud adni a saját kultúrájából, a saját környezetéből, de mindenféleképpen minőséget produkál.”
1954.-ben került vissza „szülő városába” Szegedre és itt élt —ahogy ő mondta ügyködött— 2006 tavaszáig.
A vidéken élők gyakorta panaszkodnak arra, hogy ez az ország vízfejű. Hogy a fővárosiak a vidéken élőt gyakran megvető ajakbiggyesztéssel provinciálisnak minősítik. Saját életútja a bizonyíték rá, hogy ebben sok az igazság, de az is, hogy e mögött valójában jó adag restség és eltitkolt félelem is lapul. Restség a megismerésre, beképzeltséggel leplezett félelem az ismeretlentől. Borvendég Bénire egyik sem volt jellemző. Nem resttelt másoktól tanulni és nem félt a számára ismeretlentől sem. Bátran tett eleget angliai barátja Goldfinger Ernő meghívásának és vállalt munkát Angliában 1961-ben. A County Council Architects Departement (Nagy-Londoni Tanács építészeti osztályának) munkatársaként dolgozott és felfedezte maga számára a téglát, azt az építészeti legkisebb közös többszöröst, ami az angol építészet filozófiája, ahol még a telek méretek is tégla méretéhez igazodnak. Hazatérve úgy gondolta, megpróbálja ezt a szellemiséget a gyakorlatba is átültetni.
A sorra megépült életművei mellett elkezdett foglalkozni a tervezés elmélettel, és mint vezető tervező elég gyorsan rájött arra, hogy az építészeti tervezés egy holisztikus folyamat. Azon kezdett el tűnődni, hogy létezik-e az építészeti tervezésnek egy olyan algoritmusa, aminek a segítségével kiépíthetők a csatlakozási pontok a szakágakhoz, amikor a szakágak és az építész teljesen szinkronban gondolkodnak. Kitalált egy olyan mátrixot, ahol megtalálta azokat a döntési pontokat, ahol vagy „igennel-nemmel”, vagy pedig egy tudott kockázattal azt mondhatjuk, hogy vagy megyünk tovább, vagy pedig, hogy így ne menjünk tovább, mert itt valamit meg kell változtatni. A bizonyításhoz legfőképp arra volt szüksége, hogy sikerüljön elfelejtenie a probléma összes lényegtelen részét, és csak arra az egy-két tényezőre tudjon koncentrálni, ami igazán különlegessé teszi a tervezési feladatot. A módszer használata nemcsak a közösségi tervezés előfutára volt, hanem sokat elárul Borvendég Béni világlátásáról is.
Számára az első és mindennél fontosabb a jó és őszinte építészet volt, aminek mindig van egyfajta stabilitása. De tudta azt is, hogy aki jó építész az olyanra is gondol, ami teljesen valószínűtlen. Weichinger professzor nyitotta rá a figyelmét arra, hogy a komoly ember arról ismerszik meg, hogy játszik. A komolytalan pedig csupán zajongva idétlenkedik. Az építész munkája tehát egyszerre csodálatos játék és vérre menő személyes erőpróba is. A beteljesülés és az örök elégedetlenség összecsapásának gyönyörűséges drámája. Egyrészt az építészet olyan szakma, melynek fogásait az elhivatottak – elvben – kellő szorgalommal szinte mind elsajátíthatják. Másrészt olyan hivatás ez, amit azután az építészmérnök lelkiismeretesen és alázattal köteles művelni. A ház szépsége ugyanis nem ráolvasás, kívülről beszuszakolt többlet, hanem a megtervezett belső rend lelket melegítő boldog kisugárzása.
Kérem, engedjék meg hogy erről a helyről magam, és a Magyar Építőművészek Szövetsége nevében hajtsak fejet e „megtervezett belső rend lelket melegítő boldog kisugárzójának”, a MÉSZ egykori elnökének emléke előtt, és felavassam Borvendég Béla Ybl és Kossuth-díjas építész, a Magyar Építőművészek Szövetsége örökös tiszteletbeli elnöke, címzetes egyetemi tanár, Szeged szülötte, büszke polgára, várost formáló alkotója emléktábláját.
Köszönöm a figyelmüket.
(Krizsán András DLA - MÉSZ elnök)

Utolsó módosítás: 2019.10.07 08:03